Művészetek Olaszországban

Festészet

 

Michelangelo: Részlet a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójából: Ádám teremtése (1508–1512)

A szobrászattal egyidejűleg kezdett kifejlődni az ókeresztény művészetből, de először merevség, élettelenség jellemezte. A XI. században a montecassinói apát a lehanyatlott mozaikfestészet újjáteremtésére művészeket hozatott Bizáncból, akik aztán Velencében, Salernóban, Monrealéban és Palermóban dolgoztak. A művészi önállóság kezdeteivel a XIII. század vége felé találkozunk Cimabue és Duccio di Buoninsegna munkáiban, ők alakjaikba már némi mozgékonyságot és életet öntöttek. Giotto di Bondone tekinthető az olasz festészet első mesterének, ki a természethez közelebb álló, realisztikus modorban dolgozott, s magának a festészetnek technikáját is javította (temperafestés). Hatását egész Itália érezte, s a XIV. századi olasz festők többé-kevésbé Giotto utánzói és továbbfejlesztői lettek. A XV. században új fordulatot vett az olasz festészet: az alakrajzot a természet után kezdték készíteni, a festőanyagot pedig lágyabb, egyöntetübb ábrázolásra alkalmasabbá tették. Az első lépést a magasabb tökély felé a firenzei Paolo Uccello tette meg, aki a vonaltávlattal foglalkozott, de őt jóval felülmúlta korának három legtehetségesebb művésze:Masaccio plasztikussá tette alakjait, Fra Filippo Lippi az életet a valóságnak megfelelően törekedett ábrázolni és Fra Angelico a kedélyvilágot jelenítette meg alakjaiban. Másfelől a festészet fő törekvését a természet valsághű ábrázolására és a technika kiművelődésére fordította, ide tartoznak: Sandro Botticelli, Filippino Lippi, Cosimo Rosselli és Alessio Baldovinetti, de mindnyájukon túlmutató Benozzo Gozzoli és Domenico Ghirlandaio művészete. Ugyanebben a korban kezdté tanulmányozni a meztelen testet és az anatómiát, élenjártak e téren Andrea del Castagno, Antonio Pollajulo, Andrea del Verrocchio illetve Luca Signorelli. A padovai Andrea Mantegna természetességre és történelmi hűségre törekvő műveiben látszanak anatómiai, perspektivai, történelmi ismeretei. A velenceiGiovanni Bellini, az umbriai Pietro Perugino és Francesco Francia festményein mély vallásos érzelem tapasztalható. A XVI. századelején hat kiváló mester lépett fel, kik egyúttal korszakot is alkottak a művészet történetében: Leonardo da Vinci anatómiai jártasságával s éles megfigyelő tehetséggel a rajzot a művészi befejezettség soha utol nem ért magaslatára fejlesztette. A mozdulatok élénkségét és a formák változatosságát Michelangelo vitte be a festészetbe, amely Raffaello Sanzio műveiben megnemesül az ideális felfogástól, s egyben az élet és valószerűség hű ábrázolásává is lesz. Hozzájuk sorakozik Correggio, kinek technikája és színezése sok tekintetben páratlan és különösen alkalmas arra, hogy a meztelen testnek lágyságot adjon. A velencei Giorgione a kompozícióban élénkségre és kifejezésre törekedett. Nyomába Tiziano Vecellio lépett, ő erőt öntött alakjaiba, s egyúttal a ragyogó kolorit valódi mestere volt. A XVI. század közepétől az olasz festészet hanyatlásnak indult. Csak a velencei iskola tartotta fenn a művészet magas színvonalát, legjelesebb tagjai Tintoretto és Paolo Veronese, a legnagyobb dekoratív festők egyike, a sokoldalú Jacopo Bassano, aki csendéleteket és tájképeket is festett. A naturalisták feje és jeles mestere Amerighi da Caravaggio volt. A többiek fölött messze kimagaslott Tiepolo, kinek művészete az Olasz festészet fénykorára emlékeztetett. A távlati festészetben Grimaldi (il Bolognese) s a velencei Canaletto, s tanítványa Francesco Guardi még ma is utolérhetetlenek. A zsánerfestészetben Aniello Falcone, Michelangelo Cerguozzi, Giovanni Benedetto Castiglione és Mario de' Fiori jeleskedtek. A XVIII. századi olasz történeti festők közül csak Pompeo Batoni emelkedett ki. Önmagából indult és önállóan fejlődött tovább a nápolyi iskola (Domenico Morelli s a két Palizzi), amely az erőteljes realizmusnak hódolt.

Szobrászat

 

Michelangelo: Dávid (1501–1504)

A 6. század után a félszigeten a szobrászat hanyatlásnak indult, így a 11. század elején mind a technika, mind a formaérzék merev, élettelen és konvencionális. A tulajdonképpeni olasz szobrászat a 13. század közepén kezdődik, Niccolo Pisano (megh. 1278) tevékenységével kezdődik, ki az alakjaiba életet lehelt. Fia, Giovanni Pisano szobraiba több temészetességet és szenvedélyt vitt, míg Andrea Pisano a gyöngédebb és egyszerűbb formák felé nyúlt. A frienzeieken kívül még a pisai Giovanni de Balduccio alapított iskolát Észak-Olaszországban. A természet tanulmányozása s utánzása még jobban megnyilatkozik a 15. század toscanai művészeiben, kik ezáltal a szobrászat önálló fejlődését is biztosították Jacopo delle Quercia, Lorenzo Ghiberti, Doantello jártak élen a szobrászatban. Luca della Robbia az antik felé hajlott, ő teremtette meg a terracotta szobrászatot, amelyet később családja a tökély magas fokára emelt. A többi olasz szobrász, kik közt a legkimagaslóbb volt Andrea del Verocchio és Antonio Pollajuolo, inkább Donatello naturalisztikus irányát követte. Luca della Robbia tanítványai: Antonio Rossellino, Desiderio da Settignano, Mino da Fiesole, Benedetto da Majano…Az olasz mesterek közül említésre méltó még a velencei Alessandro Leopardi (+1521) és a padovai Andrea Riccio (+1532). A korabeli szobrászat leginkább a templomok és síremlékek díszítésére szorítkozott, de lassan az allegóriát, a mitológiát, a történelmet is méltatni kezdték. Az átmenetet a Cinquecento szabad fölfogásához s formai tökélyéhez, Giovanni Franc. Rustici, a két Sansovino (Andrea s Jacopo) találta meg, míg a ferrarai Alfonso Lombardi, a modenai Antonio Begarelli, a nápolyi iskola feje, már egyszersmind a kor legjelesebb művészei voltak. Mindannyiukat felülmúlta Michelangelo Buonarroti, kinek a természetes nagyságot meghaladó, mesterien faragott emberalakjai mély anatómiai ismeretekről, jellemábrázolási képességről tesznek tanuságot. Munkájában tanítványai, Raffaele da Montelupo és Fra Giovanni Angelo Montorsoli segédkeztek; követői voltak: Guglielmo della Porta, Benvenuto Cellini, Niccolo Pericoli (Tribolo). Művészete uralkodott sokáig: a bámulatos formaérzék és technika, a dekorativ hatás. Csak a 16. század utolsó negyedében hozott új irányzatot a szobrászatba Giovanni da Bologna. A 17. századiak az erősebb hatást keresték, a festői stílusba mentek át, fő képviselői: Alessandro Algardi, Lorenzo Bernini, Stefano Moderno, Duquesnoy stb. Antonio Canova volt az első, aki művészetének irányát a klasszicizmus szigorú tanaihoz szabta s az új szobrászatban ma is mint az egyik fő irány megeremtője szerepel, míg a másik irány illetőleg iskola Thorwaldsen nyomdokain halad. Eredeti tehetségek voltak Lorenzo Bartolini, Pompeo Marchesi, a lombard Tantardini és Vela, a romantikus lány képviselője, továbbá Tabacchi, ki a frivolabb tárgyakat dolgozza föl, Monteverde gróf a nagy realista, Marochetti, Barzaghi, Dupré, Fedi. A 19. századi modern olasz szobrászatban a naturalizmus hatalmas lökést adott a művészetnek, monumentális emlékszobrok, síremlékek keletkeztek, majd a verizmus áramata jelentkezett.

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat